Ha kell egy babysitter

Rendben, eldöntöttem, kell egy bébiszitter. Valaki, aki egy kicsit én vagyok, persze valójában mégsem. Aki helyettem mér lázat, ha kell, aki etet, altat, mesél. Aki olyan anyukás. Kedves, mosolygós vagy szigorú? Aki pótol engem, akiben bízok. Jó, jó, de tessék mondani, ki legyen az?
Az anyuka naplója
Pontosan egy napom van még arra, hogy döntsek. A helyes, ám mégicsak tapasztalatlan, ellenben nyitott, barátságos, gyerekszerető Vivien és a tapasztalt, kissé mogorvának tűnő Andrea között. A férjem, a problémamegoldó azt javasolta, maradjanak mindketten, egyik nap Vivien, másnap pedig Andrea. Még mosolyogni sem tudtam az ötletén. Vegyük végig az ügynökségi kiajánlást, a referenciákat és összeírom a személyes benyomásaimat is. Szóval Vivien. 26 éves, egészségügyi főiskolát végzett. A főiskola alatt jelentkezett be az ügynökséghez, eddig három családnál felügyelt a gyerekekre.

Többnyire elégedettek voltak vele, vigyázott már napközben egy nyolc hónapos apróságra, az ő gondjaira bíztak egy három éves ikerpárt, ami ugye elég szép teljesítmény, főleg, hogy az ikrek fiúk voltak. Az utolsó család is azért vált meg tőle, mert külföldre utaztak hosszabb időre. Panaszként merült fel, hogy kissé pontatlan, néha késett. Viszont a gyerekek mindenütt rajongtak érte, bármit rá lehetett bízni. Az első benyomásom az volt, hogy kissé szétszórt. A bemutatkozásnál két perc alatt otthon érezte magát nálunk, de szétszórta a holmiját, kifelé már arra sem emlékezett, hogy hozott-e magával táskát vagy sem. De vitathatatlan, hogy megnyerte magának Bencét és Katinkát. Játszott velük, közben kikérdezett a gyerekek napirendjéről, szokásairól, tudni akarta, hogy az állandó gyerekorvosunkkal milyen a kapcsolatunk. Nem jegyzetelt, de úgy láttam, minden információra figyel. Kedves teremtésnek tűnik.
Január 2.
Andrea 45 éves, két kamaszgyerek édesanyja, valamikor óvónő volt. Pontosan tudja, mikor kell komolyan venni a gyerekeket, mikor kell engedékenyebbnek lenni. Gyakorlott, tapasztalt, jó referenciákkal. A gyerekekkel is megtalálta a hangot, bár Bence este a fürdőkádban elejtett a megjegyzést. Szerinte Andrea olyan fura néni. Ha őszinte akarok lenni, a furaság vagy furcsaság nekem is feltűnt. Nem tudom megmagyarázni, egyszerűen talán csak megérzés, mert kissé keserűnek láttam. Miközben pontosan tudom, hogy ő az, aki egyedül is képes úrrá lenni a napi problémákon, hogy nem kell mindent a szájába rágni. Alszom rá még egyet.
Január 3.
Ma kell felhívnom az ügynökséget, hogy végül kit választunk. A gyerekek egyértelműen Vivienre szavaztak, a férjem rám bízza a döntést. Én még mindig bizonytalan vagyok. Talán tisztáznom kellene Viviennel, hogy nálunk a pontatlanság nem jön be. Időre járok dolgozni. S ha reggelenként arra várok, hogy Vivien végre befusson... De mégis, valahogy úgy érzem ő lesz az első babysitterünk. Telefonálok, még egy utolsó beszélgetésre elhívom Vivient.
Január 4.
Hát megtörtént. Vivi, vagy ahogy Bence hívja Bibi pontos volt. Hosszasan beszélgettünk mindenről. Reggelenként ő viszi oviba Bencét, napközben Katinkával lesz, ellátja, sétálni mennek, majd délután újra ovi. A munkája hatkor fejeződik be, amikor én hazaérek. A külön kéréseket időben előre jelzem. Vivi vörös hajzuhatagát igazgatta a beszélgetés közben, néha visszakérdezett, de már jegyzetelt. Felírta a fontos telefonszámokat, megkérdezte, hogy jut el leggyorsabban az orvoshoz. Azt hiszem, jól döntöttem. Hogy igazán nyugodt mikor leszek, azt nem tudom, talán kell hozzá egy-két hét, hogy összecsiszolódjunk. Hogy megszokjam a gyerekeimre most nem anyu, hanem egy idegen vigyáz. Mert Ő még idegen...Remélem minden rendben lesz!
Vivien babysitter naplója
December 29.
Fogalmam sincs, mi a csodáért kért még néhány nap gondolkodási időt Marianna. Hát nem volt elég meggyőző, ahogy a srácok rajtam lógtak már a bemutatkozásnál? Fiatal vagyok, de már nem annyira, mint gondolja. Arról például nincs fogalma, hogy a húgaimat szinte én neveltem fel, mert anyának soha nem volt ránk ideje. Maradtam én, a nagylány, a megbízható, a mindig mindenre kapható. Hozzánk nem kellett nénit fogadni, hogy vigyázzon ránk, mert ott voltam én . Nem tudhat arról sem, hogy az a néhány család, akiknél idáig voltam mennyire szerettek. Az utolsó alkalommal a szívem szakadt meg, hogy el kellett engednem Berta kezét, Ausztráliába mentek három évre. Várom napok óta, hogy az ügynökségtől felhívjanak. Nekem szimpatikusak voltak, olyan családnak tűnnek, ahol vannak szabályok, de mégis mindenki szabad.
Január 2.
Még mindig semmi. Maradok beugrós egy-két órára, ide-oda. De jó lenne egy család, ahol szép lassan egymást megismerve minden működhetne. Bence egy kicsit nehezebb dió, öntörvényű, dacos, de jó lelkű fiú. Katinka pedig egy bűbájos, varázslatos kislány! Két éves, de nagyon szépen beszél, figyelmes és jókedvű. Marianna talány, úgy tűnik eddig nagyon jól nevelte a gyerekeket, de most minden megváltozott az életében azzal, hogy visszament dolgozni. Idegesnek láttam és örökké fáradt aggódó nőnek. A papa végképp kérdőjel, szerintem a döntést a feleségére bízza. De jó lenne, ha én lennék a kiválasztott!
Január 3.
Hát sikerült! Nem is tudom, de olyan örömet éreztem, amikor az irodából elújságolták a jó hírt, mintha életem legfontosabb meccsét nyertem volna meg! Biztos vagyok benne, hogy jól megleszünk egymással, tulajdonképpen gratulálnék nekik, hogy engem választottak.
Január 4.
A legfontosabb az volt, hogy ne késsek. Ezért aztán már egy fél órával a megbeszélt időpont előtt ott sétálgattam a környéken. Így legalább egy kicsit szétnéztem. Megtaláltam a játszóteret, sőt megkérdeztem, merre van az óvoda. A gyerekek irtó helyesek voltak, ők maguk engedtek be a kapun, és persze egyből játszani akartak. Előtte még Mariannával kellett mindent megbeszélnem. Most is azt láttam rajta, mintha bizonytalan lenne, s hogy egy kicsit túlaggódik a gyerekekért. Meg kell győznöm arról, hogy minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy a kicsik jól érezzék magukat, s hogy biztonságban legyenek. De azt hiszem néhány nap alatt rájön erre is. Kérdezte, hogy esetleg ebédet főznék-e Katinkának, hiszen ez nem tartozik a gyerekfelügyeletbe. Néhány hét türelmet kértem, hiszen ennyi kell, hogy megismerjük egymást. Aztán majd meglátom, hogy lehet-e a kislány mellett főzni is. Hát akkor holnap kezdek...

forrás: Anyák Lapja (2005 április)
<< vissza