Bölcsi vagy bébisintér?
Győrfi Anna pszichológus

A mai fiatal lányok közül csak kevesen készülnek arra, hogy életüket kizárólag háziasszonyként éljék le. Mind több nő számára válik fontossá, hogy a gyerekek és a háztartás mellet előbb-utóbb munkába álljon. Ilyenkor jogossá válik a kérdés: kire bízzuk a gyereket?

A döntés mellett nemcsak anyagi érvek szólhatnak; egy nőben is lehet hivatástudat, ambíció vagy érezheti a háztartás világát lelkileg-szellemileg szűkösnek. Azt azonban minden édesanya érzi, hogy gyermeke nem fog örülni annak, ha ezentúl napjai nagyobb részét a mama nélkül kell töltenie. Hiába bizonygatja sok anyós és barátnő, hogy a kicsinek is jobb lesz, ha minél hamarabb közösségbe szokik, és szakképzett gondozók fejleszthetik, az anyák lelkük mélyén tudják, hogy nem gyermeküknek van szüksége arra, hogy a nap egy részét egymástól távol töltsék, hanem nekik maguknak. Ne szégyelljük bevallani, hogy bár gyermekünk számára nem az az ideális, ha mi már 3-4 éves kora előtt dolgozni kezdünk, ha mi valami miatt mégis így döntöttünk! Igyekezzünk mindenki számára elfogadható kompromisszumot kötni saját magunk, családunk a kicsi érdekei között.

Ha azt akarjuk, hogy a gyerek elfogadjon egy olyan helyzetet, ami nem kedve szerint való, akkor nekünk magunknak is el kell fogadnunk azt. Ha mi nyugodtak és biztosak vagyunk abban, hogy helyesen cselekszünk, akkor a gyerek majdnem minden megoldásba belemegy.
A csecsemő és a bölcsődés korú gyerek csak akkor fejlődik testileg lelkileg egészségesen, ha olyan emberek gondozzák, akiket szeretnek. A kicsinek eleinte szülei jelentik ezt az ismerős és szerető világot, ők azok, akikkel maradéktalanul boldog és biztonságban érzi magát. Ennek azonban nem kell örökre így maradnia. Eljöhet az idő, amikor segítenünk kell a gyereknek megszeretni valaki mást is rajtunk kívül, hogy akkor is jól tudja érezni magát, ha mi nem lehetünk vele. Teljesen mindegy, hogy az, aki lehetővé teszi számunkra, hogy dolgozni járjunk, nagymama, barátnő vagy fizetett bébiszitter, csak az számít, hogy meg tudja őt szeretni a gyerek.

Sok szülő azért adja gyermekét szívesebben bölcsődébe, mert bízik a gondozónők szakértelmében és rutinjában. Egy otthonra szerződtetett diáklányt vagy nyugdíjas nénit esetleg túlságosan "amatőrnek" érez. Ebben a megfontolásban ugyan van némi igazság, úgy gondolom, gyermekünk mégis jobban jár azzal, ha saját otthonába fogadunk mellé valakit. Így, ha már az anyukáját nélkülöznie kell, legalább megszokott környezetében marad, és a napirendjét sem kell más gyerekekéhez igazítani. Ráadásul minden szakértelemnél fontosabb az, hogy a kicsit olyan személy gondozza, aki nemcsak állandóságot és odafigyelést tud nyújtani, de akivel az idők során tényleg meg is szerethetik egymást.

Ne várjuk el azonban a gyerektől, hogy pár nap alatt elfogadja az új pótmamát! Időre van szüksége ahhoz, hogy a mi jelenlétünkben megismerje azt az új személyt, akivel a napjait ezentúl tölteni fogja. Mielőtt egész napra az új bébiszitterrel hagynánk, néhány rövidebb ismerkedési alkalmat együtt is el kell töltenünk.

Ha a gyerek valakit elfogad, az azt is jelenti, hogy szereti, kötődik hozzá. Ezért munkába állás előtt gondosan válasszuk ki azt a személyt, aki a kicsire vigyázni fog, mert a pótmama váltás nemcsak azt a gyakorlati kényelmetlenséget jelenti, hogy meg kell ismételni az összeszoktatást, hanem azt is, hogy a gyerek elveszít valakit, aki fontossá vált a számára.
Ha apróbb házimunkákat rábízunk is a pótmamára, elsősorban ne házvezetőnőt keressünk, aki mellesleg a kicsire is vigyáz. Lehet, hogy bosszantó, ha mindennap egy rendetlen lakásba, mosatlan edények közé érünk haza a munkából, de ha ilyenkor gyermekünk lelkesen, a nap eseményeit mesélve fogad minket, akkor inkább a házimunkák elvégzésének módját szervezzük át, ne a bébiszittert cseréljük le!

Ha a nap nagy részét nem töltjük otthon, el kell fogadnunk azt is, hogy a gyerek nevelését részben átengedjük a pótmamának. A főbb nevelési elveinket természetesen megismertethetjük vele, pl. hogy nem kapcsolhatja be egyedül a tévét vagy, hogy ebéd előtt nem eszünk csokit. Minden helyzetre azonban nem készülhetünk fel előre. Ha nem fogadjuk el a minket helyettesítő személy napközben hozott döntéseit, ha utólag folyton kritizáljuk, csak azt érjük el, hogy elbizonytalanodik, és nem érzi magát kompetensnek. Ezt azután gyermekünk is megérzi, és fegyelmezhetetlenné válik, vagy már nem érzi magát biztonságban azzal, akire bíztuk. Nem az a fontos, hogy mi mit csinálnánk másképp a helyében, hanem az, hogy amit tesz, azt jószándékkal, hitelesen tegye.

A bébiszitterre való féltékenykedés és a távollétünk miatti önmarcangolás helyett, inkább próbáljuk meg az együtt töltött időt tartalmasabbá tenni. Az az anya, aki a késő délutánt és az estét meséléssel, játékkal, hancúrozással vagy énekléssel a gyerekeivel együtt tölti, nem tesz értük kevesebbet, mint az, aki ugyan egész nap otthon van, de ettől annyira frusztrált és rosszkedvű, hogy vagy a családtagjait szekírozza, vagy a tévét nézi egyedül. Ahhoz azonban, hogy gyermekünk biztonsággal számíthasson a szüleivel töltött estékre, nem elég a megígért időpontban hazaérkeznünk. Akármilyen fáradtak vagyunk is, lélekben is jelen kell tudnunk lenni! Ha amint hazaértünk, egymást érik a fontos telefonok, és felváltva főzünk, mosunk és takarítunk, egyszercsak azt vehetjük észre, hogy a kicsi szánt szándékkal akadályozni kezd bennünket, vagy ami még rosszabb, ki se jön a szobájából, amikor megérkezünk. Ha nem akartunk háztartásbeliként élni, hát tényleg ne is legyen olyan fontos a mindennapi főzés és porszívózás. Inkább arra szakítsunk időt, hogy megnézzük, milyen festmények vagy gyurmaszobrok készültek a nap folyamán, megszámoljuk, hogy hány gesztenyét találtak, és meghallgassuk, milyen aranyos volt ma egy kiskutya a parkban!
Ami házimunkát meg mégis el kell végezni, azt igyekezzünk megosztani a párunkkal. Valószínűleg ő is jobban örül, ha a gyerekek fektetése utáni időt nem tölti ki teljesen a mosogatás és rendrakás, hanem még egymásra is marad időnk.

<< vissza